“Hogyan is lehetne a láthatatlant képileg ábrázolni, a hasonlíthatatlan hasonmását elkészíteni? Miképp lehetne a mennyiség, nagyság és határok nélkülit lefesteni? Hogyan lehetne a formával nem rendelkezőt megformálni? Miként lehetne a testetlent színekkel ábrázolni?” Teszi fel a kérdéseket Damaszkuszi Szent János a szent képmások védőbeszédében.
“-…A testetlen érted emberré lett, akkor készítsd el emberi alakjának lenyomatát; amikor a láthatatlan testben láthatóvá lesz, akkor ábrázold képen hasonmását (…) …Ezért hát bátran ábrázolom képileg a láthatatlan Istent: nem mint láthatatlant, hanem mint aki értünk láthatóvá lett azáltal, hogy testben és vérben részesült” - folytatja az egyháztanító. Az Isten Fia, a Messiás az egyedüli Ősikon: „természetes” és eredendő képmás, mivel „saját személyén keresztül ő mutatja meg az Atyát, a megfoghatatlant. Ez a fajta „ikon” maga az ember, ideálja Szűz Máriában és a szentekben testesül meg. Ikonná, képmássá válni tehát az ember legvégső feladata, az életszentségen keresztül. Az alkotó kétszeresen kapta meg ezt a feladatot: emberként kell Isten képmásává válnia, s keze munkája, személyisége által minél tisztábban közvetíteni az üzenetet, hirdetni a transzcendens valóság igazságát. Amióta csak ismerem Melindát, ilyen és ehhez hasonló kérdések, gondolatok, törekvések a mozgatórugói művészetének - csakúgy, mint életének. Alkot, mert képességeket, érzékenységet s ezáltal küldetést kapott, minden körülmény között: a pillanatnyi és átmeneti kudarc vagy siker kísértésén felülemelkedve. Adottságait csiszolgatva, majd azokat az örökkévalóság mibenlétének kutatására állítva indult zarándokútra lankadatlan, rendületlen, töretlen hittel. Keresett ő már sokfelé: keresett magában, mind mélyebbre bányászva lelke rejtett zugaiba; kereste embertársaiban, akiknek szemében szintén látta valamilyen formában fényleni, izzani, örvényleni e kérdéseket; kereste iskolákban, kopott tantermek falai, rejtélyes könyvek betűi között kutatva. Kereste nyüzsgő közösségekben, városok zajában, remetei magányában, természet csöndjében; kereste keleten és kereste nyugaton; kereste a jelen telített forgatagában és a múlt ránkhagyományozott töredékeiben is. Erőit öszpontosította, akaratát tökéletesítette: tudásvágya, igazságszomja nem enyhült - sóvárgott a megértés után. Végül a válasz rátalált– kegyelem formájában: Melinda megtalálta azt amit keresett, s a Jóisten kezébe helyezte életét. Azóta is rendületlenül úton van: célja sziklaszilárd és állandó: Isten méltó képmásának lenni. A mai, első önálló kiállítást tehát egyfajta tanúságtétel. Természetesen magával hordozza az egész eddigi életpálya tanulságait, jegyeit. Kiforrot művészi látásmód, erőteljes szimbolika, emelkedettség jellemzi az anyagot. Sóvári Melinda képei mind az életszentség gondolatából táplákoznak: a magánáhítat, elmélyülés képei. Egyéni, jellegzetes technika és megformálás, meghökkentően újszerű míves megoldások tárulnak elénk, mégis egy nagy és folytonos hagyomány-folyamba kapcsolódik bele: rokona a misztikus középkori és barokk ábrázolásoknak, igényes kidolgozottságú egyházművészeti munkáknak. Szakrális, szimbolikus térben vagyunk: ikonok függenek a falakon. Csodálatos találkozás ez: a templomtér szerves berendezéseivé válnak a képek, mintegy mellékoltárokként csodálhatjuk meg őket. Az eredeti, házioltár funkció kitágul: közösségi élménnyé lesz e térben. Ahogy közelebbhajolunk az intim képekhez, azok felfedik magukat előttünk: fokozatosan bontogatják ki jelentésük szirmait. Mindegyik kép lüktet és pulzál: saját életet él, organikus valóságában a központ felé törekszik. Mintha egy mágneses erőtér vonzaná, szippantaná magához a temérdek cérnaszálat, ecsetvonást. Melinda a természet, a teremtett világ metódusával alkot: cérnaszálak, mint zuzmók és mohák veszik körbe az idegen tárgyakat, fadarabokat, elégett gyufaszálakat, ezer - meg ezer fűszálként növik be, szövik be a képteret. Színei a tiszta, telített és ragyogó fény színei: a remegtetett felületek által sugárzás, kiáradás érzetét keltik. Felfelé vezetik figyelmünket: egy másik dimenzió keresztmetszetei kívánnak lenni. Röpimák, melybe egyszerűségükben is ezer meg ezer gondolat és sóhaj foglaltatik bele A képek központi motívuma egy-egy szimbólum: a Martyrium a megsebzett, idegen anyagok, erők fenyegetettségben is a szeretet lángjában izzó szív. A Solus cum Deo solo egyesülő lángnyelvei Boldog Özséb látomását idézik meg. A belső várkastély a lélek rétegeit, szobáit tárja fel: mint egy túlcsordult kehely: a lélek Istennel való misztikus találkozását jeleníti meg az imában. Ahogy a nap reggeli szórt fénye ömlik a tájra, sugárzik a Lux perpetua örökmécses – fénye; mintegy prizmán áthatolva törik sokszínűvé, s árad ki a világba. A Magnificat a feltétlen hit és az isteni szeretet kapcsolatát jeleníti meg. A különleges, egyedi technika nem öncélű kísérletezés: a hímzett képek a vászon hátuljára készültek; ezáltal a képek tere mélyül. A textilrátétek, domborhímzések, idegen tárgyak beemelése és a többszörös keretezés szoborszerűséget kölcsönöz a képeknek: kilépnek a térbe, mint egykor kiléptek a gótikus oltárok faragványai is. A folyamatos építkezés módszerével dolgozik az alkotó: a kitartó, alázatos munka, aprólékos kidolgozás által kelnek életre a cérnafestmények. Melinda fest akkor is amikor hímez, öltéseiben minőségeket köt össze, síkokat, színeket, fényeket fércel egymásra, Ereklyetartókat, úrmutatókat készít, melyben nem anyagi, hanem szellemi relikviak foglaltatnak bele. S hímez akkor is, amikor fest: ecsetvonásai mint ezer meg ezer hajszálvékony cérnaszál tapadnak, feszülnek remegve egymáshoz. A cérna- a választott matéria művészi eszközzé nemesül kezében; leheletfinom szőttesképpé forr, izzik a vászon. Korunkban sajnos ismét képrombolás zajlik: noha nem a klasszikus értelemben. A képek kiüresedése, eredeti, szakrális funkciójának elvesztése, a vizuális környezetszennyezés, átgondolatlan ingergyártás révén a kép - az ikon elkorcsosul. Melinda e tárlattal erőteljesen kel a képek védelmére: hirdeti az alázatos, igényes munka és szellemi tartalmak létjogosultságát, állandóságát. Legyünk tehát értő szemtanúi e jelenségnek, testi látásunk mellett szellemi látásunkat is bányásszuk elő, tágítsuk ki érzékelési területünket. Hagyjuk, hogy a kép vezessen minket: csorduljon túl keretén, folyjon, áramoljon, sugározzon át a falakon, az élő anyag vegye fel szívünk lüktetésének ritmusát, s emeljen minket felfelé. Hatoljon be lényegükbe. Végezetül pedig: ne csak nézzünk, lássunk is: szemlélődjünk e képek felett. ✸✸✸ 2016október14
0 Comments
A fényképezés feltalálása elõtt két kitüntetett technika létezett az orvosi tudás továbbadásához elengedhetetlen vizuális illusztrációk létrehozásához. A rézmetszetek a sokszorosított, míg az olajfestmények a színhelyes reprodukciók médiumai voltak. Mind a két eszköz azonban egyetlen nyilvánvaló célt szolgált: a látvány lehetõleg torzításmentes tisztaságát, azazhogy maga a mûvészi eszköz (tehát a festék és az ecsetvonás, illetve a dúc) minél láthatatlanabb, transzparensebb maradjon. A nézõ ne a mûvész képességeire, hanem az ábrázolt tárgy tulajdonságaira figyeljen. A kép bizonyító ereje éppen ezen a törésmentes áteresztõképességen múlott.
Sóvári Melinda „mazsu” képein pontosan ez a probléma, a mûvészi médiumok igazságának a kérdése kerül a középpontba. Szigorúan profilból ábrázolt koponyát látunk, klasszikus olajtechnikával kivitelezve. Feltûnõ adaléknak, elsõ látásra talán zavaró momentumnak is tûnhet egy izomtanulmány a halántéknál, mely megszegve a mûvészi technika tisztaságának klasszikus eszméjét, rá van hímezve a vászonra. Itt nem csak arról van szó, hogy az eltérõ anyag az eltérõ szövetet jelöli. A hímzéshez használt fonál szála, saját technikája miatt, leképezi az izomrostokat. Ezzel nem csak kiegészíti a mû festett részét, hanem finom ellentétet is képez vele: az olajfesték csak ábrázol, optikai leképzésen keresztül, a hímzés azonban strukturális azonosságot is mutat. Hasonló gondolattal játszik a Vesék sorozat is. A vesepiramisok hímzett megformálása finoman ellenpontozza az erek háromdimenziós rajzát. A fonál másik felhasználását mutatja az Ébredés sorozat szemgolyó-ábrázolása. A közvetlen frontalitásból, a környezet (szemhéj, szemöldök) teljes elhagyásával készült kép mintha egyszerre idézné Ledoux besanconi színházról készült látványtervét és Magritte Hamis tükör címû mûvét. A tiszteletadás mellett azonban Sóvári mûve túl is lép elõdein: a szem számára nem az értelem érzéke, ami jéghideg, racionális pillantásával képes a világot megismerni, hanem egy nagyobb rendszer része. A festett íriszen végigfutó hímzés nemcsak esztétikai erõvel bír, hanem a festmény síkjából kilógó szálak folyamatosan emlékeztetik a nézõt az organikus egészre, amikhez képest és amelyek segítségével képes a szem betölteni funkcióit: látni és érzéseket közvetíteni. A problémát legárnyaltabban talán a Találkozás címû kép mutatja meg. A hímzett sárga korong és a sötét textilnyomat végtelenül finom kapcsolatban áll egymással. A nyomat szó szerint értve nem más, mint a fonalnak a képe, ugyanakkor saját maga is kép, ami kontextusba helyezi és értelmezi a korongot. Így válik az nappá, míg a nyomat egy barokkos templomtoronnyá vagy leplekbe burkolózó nõvé. A nap azonban nem csak a képi logika szerint világítja meg az alakot: saját anyagiságát is megmutatja: amit ott csak „a nyomás által homályosan”, itt színrõl színre látunk. 2014 szeptember |
AuthorWrite something about yourself. No need to be fancy, just an overview. Archives
March 2018
Categories |