“Hogyan is lehetne a láthatatlant képileg ábrázolni, a hasonlíthatatlan hasonmását elkészíteni? Miképp lehetne a mennyiség, nagyság és határok nélkülit lefesteni? Hogyan lehetne a formával nem rendelkezőt megformálni? Miként lehetne a testetlent színekkel ábrázolni?” Teszi fel a kérdéseket Damaszkuszi Szent János a szent képmások védőbeszédében.
“-…A testetlen érted emberré lett, akkor készítsd el emberi alakjának lenyomatát; amikor a láthatatlan testben láthatóvá lesz, akkor ábrázold képen hasonmását (…) …Ezért hát bátran ábrázolom képileg a láthatatlan Istent: nem mint láthatatlant, hanem mint aki értünk láthatóvá lett azáltal, hogy testben és vérben részesült” - folytatja az egyháztanító. Az Isten Fia, a Messiás az egyedüli Ősikon: „természetes” és eredendő képmás, mivel „saját személyén keresztül ő mutatja meg az Atyát, a megfoghatatlant. Ez a fajta „ikon” maga az ember, ideálja Szűz Máriában és a szentekben testesül meg. Ikonná, képmássá válni tehát az ember legvégső feladata, az életszentségen keresztül. Az alkotó kétszeresen kapta meg ezt a feladatot: emberként kell Isten képmásává válnia, s keze munkája, személyisége által minél tisztábban közvetíteni az üzenetet, hirdetni a transzcendens valóság igazságát. Amióta csak ismerem Melindát, ilyen és ehhez hasonló kérdések, gondolatok, törekvések a mozgatórugói művészetének - csakúgy, mint életének. Alkot, mert képességeket, érzékenységet s ezáltal küldetést kapott, minden körülmény között: a pillanatnyi és átmeneti kudarc vagy siker kísértésén felülemelkedve. Adottságait csiszolgatva, majd azokat az örökkévalóság mibenlétének kutatására állítva indult zarándokútra lankadatlan, rendületlen, töretlen hittel. Keresett ő már sokfelé: keresett magában, mind mélyebbre bányászva lelke rejtett zugaiba; kereste embertársaiban, akiknek szemében szintén látta valamilyen formában fényleni, izzani, örvényleni e kérdéseket; kereste iskolákban, kopott tantermek falai, rejtélyes könyvek betűi között kutatva. Kereste nyüzsgő közösségekben, városok zajában, remetei magányában, természet csöndjében; kereste keleten és kereste nyugaton; kereste a jelen telített forgatagában és a múlt ránkhagyományozott töredékeiben is. Erőit öszpontosította, akaratát tökéletesítette: tudásvágya, igazságszomja nem enyhült - sóvárgott a megértés után. Végül a válasz rátalált– kegyelem formájában: Melinda megtalálta azt amit keresett, s a Jóisten kezébe helyezte életét. Azóta is rendületlenül úton van: célja sziklaszilárd és állandó: Isten méltó képmásának lenni. A mai, első önálló kiállítást tehát egyfajta tanúságtétel. Természetesen magával hordozza az egész eddigi életpálya tanulságait, jegyeit. Kiforrot művészi látásmód, erőteljes szimbolika, emelkedettség jellemzi az anyagot. Sóvári Melinda képei mind az életszentség gondolatából táplákoznak: a magánáhítat, elmélyülés képei. Egyéni, jellegzetes technika és megformálás, meghökkentően újszerű míves megoldások tárulnak elénk, mégis egy nagy és folytonos hagyomány-folyamba kapcsolódik bele: rokona a misztikus középkori és barokk ábrázolásoknak, igényes kidolgozottságú egyházművészeti munkáknak. Szakrális, szimbolikus térben vagyunk: ikonok függenek a falakon. Csodálatos találkozás ez: a templomtér szerves berendezéseivé válnak a képek, mintegy mellékoltárokként csodálhatjuk meg őket. Az eredeti, házioltár funkció kitágul: közösségi élménnyé lesz e térben. Ahogy közelebbhajolunk az intim képekhez, azok felfedik magukat előttünk: fokozatosan bontogatják ki jelentésük szirmait. Mindegyik kép lüktet és pulzál: saját életet él, organikus valóságában a központ felé törekszik. Mintha egy mágneses erőtér vonzaná, szippantaná magához a temérdek cérnaszálat, ecsetvonást. Melinda a természet, a teremtett világ metódusával alkot: cérnaszálak, mint zuzmók és mohák veszik körbe az idegen tárgyakat, fadarabokat, elégett gyufaszálakat, ezer - meg ezer fűszálként növik be, szövik be a képteret. Színei a tiszta, telített és ragyogó fény színei: a remegtetett felületek által sugárzás, kiáradás érzetét keltik. Felfelé vezetik figyelmünket: egy másik dimenzió keresztmetszetei kívánnak lenni. Röpimák, melybe egyszerűségükben is ezer meg ezer gondolat és sóhaj foglaltatik bele A képek központi motívuma egy-egy szimbólum: a Martyrium a megsebzett, idegen anyagok, erők fenyegetettségben is a szeretet lángjában izzó szív. A Solus cum Deo solo egyesülő lángnyelvei Boldog Özséb látomását idézik meg. A belső várkastély a lélek rétegeit, szobáit tárja fel: mint egy túlcsordult kehely: a lélek Istennel való misztikus találkozását jeleníti meg az imában. Ahogy a nap reggeli szórt fénye ömlik a tájra, sugárzik a Lux perpetua örökmécses – fénye; mintegy prizmán áthatolva törik sokszínűvé, s árad ki a világba. A Magnificat a feltétlen hit és az isteni szeretet kapcsolatát jeleníti meg. A különleges, egyedi technika nem öncélű kísérletezés: a hímzett képek a vászon hátuljára készültek; ezáltal a képek tere mélyül. A textilrátétek, domborhímzések, idegen tárgyak beemelése és a többszörös keretezés szoborszerűséget kölcsönöz a képeknek: kilépnek a térbe, mint egykor kiléptek a gótikus oltárok faragványai is. A folyamatos építkezés módszerével dolgozik az alkotó: a kitartó, alázatos munka, aprólékos kidolgozás által kelnek életre a cérnafestmények. Melinda fest akkor is amikor hímez, öltéseiben minőségeket köt össze, síkokat, színeket, fényeket fércel egymásra, Ereklyetartókat, úrmutatókat készít, melyben nem anyagi, hanem szellemi relikviak foglaltatnak bele. S hímez akkor is, amikor fest: ecsetvonásai mint ezer meg ezer hajszálvékony cérnaszál tapadnak, feszülnek remegve egymáshoz. A cérna- a választott matéria művészi eszközzé nemesül kezében; leheletfinom szőttesképpé forr, izzik a vászon. Korunkban sajnos ismét képrombolás zajlik: noha nem a klasszikus értelemben. A képek kiüresedése, eredeti, szakrális funkciójának elvesztése, a vizuális környezetszennyezés, átgondolatlan ingergyártás révén a kép - az ikon elkorcsosul. Melinda e tárlattal erőteljesen kel a képek védelmére: hirdeti az alázatos, igényes munka és szellemi tartalmak létjogosultságát, állandóságát. Legyünk tehát értő szemtanúi e jelenségnek, testi látásunk mellett szellemi látásunkat is bányásszuk elő, tágítsuk ki érzékelési területünket. Hagyjuk, hogy a kép vezessen minket: csorduljon túl keretén, folyjon, áramoljon, sugározzon át a falakon, az élő anyag vegye fel szívünk lüktetésének ritmusát, s emeljen minket felfelé. Hatoljon be lényegükbe. Végezetül pedig: ne csak nézzünk, lássunk is: szemlélődjünk e képek felett. ✸✸✸ 2016október14
0 Comments
Leave a Reply. |
AuthorWrite something about yourself. No need to be fancy, just an overview. Archives
March 2018
Categories |