A fényképezés feltalálása elõtt két kitüntetett technika létezett az orvosi tudás továbbadásához elengedhetetlen vizuális illusztrációk létrehozásához. A rézmetszetek a sokszorosított, míg az olajfestmények a színhelyes reprodukciók médiumai voltak. Mind a két eszköz azonban egyetlen nyilvánvaló célt szolgált: a látvány lehetõleg torzításmentes tisztaságát, azazhogy maga a mûvészi eszköz (tehát a festék és az ecsetvonás, illetve a dúc) minél láthatatlanabb, transzparensebb maradjon. A nézõ ne a mûvész képességeire, hanem az ábrázolt tárgy tulajdonságaira figyeljen. A kép bizonyító ereje éppen ezen a törésmentes áteresztõképességen múlott.
Sóvári Melinda „mazsu” képein pontosan ez a probléma, a mûvészi médiumok igazságának a kérdése kerül a középpontba. Szigorúan profilból ábrázolt koponyát látunk, klasszikus olajtechnikával kivitelezve. Feltûnõ adaléknak, elsõ látásra talán zavaró momentumnak is tûnhet egy izomtanulmány a halántéknál, mely megszegve a mûvészi technika tisztaságának klasszikus eszméjét, rá van hímezve a vászonra. Itt nem csak arról van szó, hogy az eltérõ anyag az eltérõ szövetet jelöli. A hímzéshez használt fonál szála, saját technikája miatt, leképezi az izomrostokat. Ezzel nem csak kiegészíti a mû festett részét, hanem finom ellentétet is képez vele: az olajfesték csak ábrázol, optikai leképzésen keresztül, a hímzés azonban strukturális azonosságot is mutat. Hasonló gondolattal játszik a Vesék sorozat is. A vesepiramisok hímzett megformálása finoman ellenpontozza az erek háromdimenziós rajzát. A fonál másik felhasználását mutatja az Ébredés sorozat szemgolyó-ábrázolása. A közvetlen frontalitásból, a környezet (szemhéj, szemöldök) teljes elhagyásával készült kép mintha egyszerre idézné Ledoux besanconi színházról készült látványtervét és Magritte Hamis tükör címû mûvét. A tiszteletadás mellett azonban Sóvári mûve túl is lép elõdein: a szem számára nem az értelem érzéke, ami jéghideg, racionális pillantásával képes a világot megismerni, hanem egy nagyobb rendszer része. A festett íriszen végigfutó hímzés nemcsak esztétikai erõvel bír, hanem a festmény síkjából kilógó szálak folyamatosan emlékeztetik a nézõt az organikus egészre, amikhez képest és amelyek segítségével képes a szem betölteni funkcióit: látni és érzéseket közvetíteni. A problémát legárnyaltabban talán a Találkozás címû kép mutatja meg. A hímzett sárga korong és a sötét textilnyomat végtelenül finom kapcsolatban áll egymással. A nyomat szó szerint értve nem más, mint a fonalnak a képe, ugyanakkor saját maga is kép, ami kontextusba helyezi és értelmezi a korongot. Így válik az nappá, míg a nyomat egy barokkos templomtoronnyá vagy leplekbe burkolózó nõvé. A nap azonban nem csak a képi logika szerint világítja meg az alakot: saját anyagiságát is megmutatja: amit ott csak „a nyomás által homályosan”, itt színrõl színre látunk. 2014 szeptember
0 Comments
Leave a Reply. |
AuthorWrite something about yourself. No need to be fancy, just an overview. Archives
March 2018
Categories |