Csak az ég kékje, a vér vöröse, a fény aranya.
Tűfestés selyemfonállal, apró öltések egymás mellett, a középkori miseruhákat hímzők alázata. Ereklyetartók kolostormunkái, a dús keretben rezgő viaszvirágokkal, aranyfonalas hímzéssel, képecskékkel. Jelképek, amelyek a keresztény művészet hagyományos szimbólumait felhasználva, szinte a közhelyek határáról provokálják a nézőt, s amelyeket kristálytisztára mos a kékek, a vörösek, és a szándék tisztasága. Visszatérés a korai kereszténység szűkszavú szimbólumaihoz, a formák születéséhez, a díszítés eredetéhez, a gyermekkor rajongásához. Hogy is lehetne a szív és a lélek rezdüléseit megragadni, az Örökkévaló dicséretét megfogalmazni emberi nyelven? A kis oltár (útioltár, házioltár) annyi mindent zár magába; rétegeiben festmény alapon hímzés, csipke applikáció, kész tárgyak kapnak helyet, amelyek egy centrális, gazdagodó, növekvő, sugárzó kompozíció törvényszerűségeinek alávetve bontakoznak ki, tulajdonképpen spontán módon. A művész nem vázlatok alapján fog alkotásának elkészítéséhez, hanem engedi a munkát egy felsőbb erő szándéka szerint felépülni, engedi, hogy vezessék a kezét. Az alkotás folyamatában szinte médiumként vesz részt, az alkotás számára ima, a kész mű pedig egy megszentelt tér.
0 Comments
Olykor vannak kívülről látható jelei annak, hogyha valaki imádkozik: ilyen például az összekulcsolt kéz, a testtartás, vagy a morzsolt szavak. Egy szertartásnak a kiragadott elemei. Hogy mi van a kezek mögött, tehát hogy mi történik, miközben imádkozunk, annak csak Isten a tudhatója, és mi magunk. Az elmélyülés szertartása valójában sokféle lehet; azért szerencsés, aki figyelni tud ezekre a képekre, mert a formák által beleláthat egy imához hasonló személyes beszélgetésbe is. Minden kiállítás persze végső soron azért fontos, mert lehetőséget kínál arra, hogy közvetve fölmerülhessenek a saját vonatkozásaink.
Egyáltalán nem kell képzeletben elrugaszkodni ahhoz, hogy láthatatlan beszédességre lehessünk figyelmesek önmagunkban: ha a néző időt ajándékoz magának és odafigyel a képre, a látvány – szó szerint – önmagáért beszélni kezd. Hatni fog ránk - mint bármi más, amivel megfigyeléseink során találkozunk. De ne feledjük, hogy egy kiállításon sosem esetleges dolgokat láthatunk, hanem egy válogatást; s most a művész egyben a válogató. Látszólag képlékeny szerep a művészlét, de a lényege talán megfogható úgy, mint: cselekvőképesnek lenni a világ dolgaival szemben. A művésznek tudatosan és intuitíve kell döntéseke hoznia, a képzőművésznek a formai helyzetekkel. A tudatos azonban nem kell, hogy azt jelentse: szavakkal megfogalmazható. Ezt a kulturális hagyományt ápolják Sóvári Melinda képei. A nyájas képnézegető – én az vagyok – egy kicsit mindig kiszolgáltatja magát a művésznek (kurátornak, intézménynek…), amikor úgy dönt, hogy elfogadja a szabályait, és a játékát komolyan veszi. Olyankor érezzük magunkat jól egy tárlaton, ha az nem csak várja tőlünk az igyekezetet, de ad is (a pogácsán kívül) valamit – valami újszerűt, valami ismerőset, megidéz valami elképzelhetetlenül szépet, élet- vagy halálszagút, de leginkább akkor vagyunk elégedettek, hogyha általa egyfajta visszaigazolást kapunk. Melinda tiszta szándékkal fordul az anyagon keresztül az Anyagtalanhoz, ezért a képei biztonságosak. A tisztasága a képeken nem a kezdet szélsőséges fehérsége, sokkal inkább a jó szándékú, bátor úton levés színei. A feketét Melinda nem tubusból nyeri, hanem színkeveréssel, gondolati síkon pedig egyértelműen azt sugalmazza, hogy az út végén ránk váró fény additív módon lesz majd fehér. A sötétvörös kép (Oratio Beata Virgo) a legkorábbi festmény a teremben, ihletetten vall a hitről egy spanyol jezsuita szerzetes szívének bódítóan erős vér és rózsaillatával. Időrendben az Ébredés sorozat követi, melyet a szemünk előtt kibontakozó idealizmus fény felé tartó lépcsőfokaiként is értelmezhetünk. A teremtés a kihímzett íriszben a legteljesebb: mutatja, amit fellép a folyamatban egy új minőség, melynek mintázata követi is az egyetemes rendet, és közben saját jellegzetességekkel is bír már, a levarrt vagy szabadon hagyott cérnaszálak pedig úgy operálnak a harmadik dimenzióval, hogy a levegő mozgásának jelentőségét is kiemelik. Ha a női képen (Magnificat) rebbennek meg a cérnaszálak, az viszont már szárnymozdulás. A csillogó, máriakék kendő védelmezőn takar, de kiemeli a fedetlen torkot és az érzékszerveket, mialatt a szem és a homlok már fénybe fordul: a kiáradó szív által elragadtatott lélek állapota ez. Ha Melinda képeinek belső mozgására figyelünk, stabil területeket találhatunk, ahonnét kiindulnak az erővonalak. Lehet ez mértani közép, egy szív, vagy egy szempár. Akár gyújtópontnak is tekinthetjük olyan kép esetén, ahol a lángból eredezik az emanáció. Kerubszárnyak szférái keretezik Jézus (Iesu Rex Misericordiae) alakját, aki messzire tekint. Arcának szimmetriái és diszharmóniái révén mintha változónak éreznénk a kép hangulatát; isteni és emberi aspektusok tűnnek váltakozva elő, akár az értünk vívott nagy küzdelemben. Nem a kereszthalál szenvedéséről szólnak Melinda képei. Mint Friedrich keresztjei, sokkal inkább emlékeztetnek arra, hogy a Golgota az erőpróba végét is jelenti: hogy a legnagyobb sötétségben - legyen az akár barlangok mélyén vagy viharfelhők zord magaslatán - a megváltás ajándéka által segítséget kapunk. Az oltárképek a legösszetettebb és legátfogóbb alkotások. Valami Rothkoi modernséget is rejtenek ösztönösen. A tisztaság a geometriai alapformákon keresztül érvényesül, melyek mögött szimbolikát is sejthetünk: a kör, a háromszög – a négyszöget képviseli a gyönyörűen megépített keret – a hatszög, de alapszimbólummá válhat a szív is, vagy a szem, melyekből tovább bonyolódhat egy terítő horgolt rendszere. Ha elmerülünk a szinesztéziákban, akkor valami sajátosan életszerűre bukkanhatunk: szervesnek érezzük az izomrostokká simuló cérnaszálakat, a filc hasítékait. A beemelt anyagok is organikusak és az érzékleteinken keresztül összetetten hatnak: szavakkal csak részben körüljárható például az, hogy milyen női-anyai minőségben jelenhet meg egy filcszirmú liliom, (puha, meleg, védelmező), a belsejében elégetett gyufaszálakkal (szentek feláldozhatósága). Hangokat is rendelhetünk a cérnaszálak húrjaihoz színük és hosszuk szerint, a tű-döfés ritmust hord magában, mint a lélegzés vagy a szívdobogás, felfigyelhetünk a gyufa sercenése is, majd tovább, hogy az égés hangja milyen sokatmondóan is titokzatos. Cérnaszálai elevenen kapaszkodnak, ragaszkodnak, talán áthidalni is igyekeznek valami régi szakadás következményeként meglevő hiányt (anyától, Édentől). A felhasznált textil elemek finom nőisége nem a tevékenység monotonitását juttatja eszünkbe, hanem az életfeltételekért való hála sugárzik belőlük. Melinda képeinek keletkezése is élményszerű látnivaló: mialatt készíti, sokkal izgalmasabb látványt nyújt a leselkedőnek a kép hátulja: valahogy nyílt sebként színesedik, bomlik elénk a cérnaerdő. Amikor azonban befejeződik a kép, egyszerre megfordul a helyzet, teljesen semmitmondóvá válik a fonák, és sokszoros erővel megszületik a mű! Bármennyi erőfeszítést is fektet munkájába az alkotó, ha ilyen eredménye lesz, az önmagán túlmutató ajándék. Melinda barátjaként emlékezetes maradt számomra, amikor Allegri Mirereréjvel találkozott. Ez a Sixtus-kápolna szertartásaihoz írt kórusmű egy bűnbánati zsoltárra épül, mely az Úr tisztító kegyelméért könyörög. A lelki élet és alkotás számos ponton összefüggenek, talán el sem választhatóak. A Rómabeliekhez írt levél egyik idézetével (9.16) zárom soraimat, melyet bátorító és felszabadító ajándékként kaptam én is, mindkettő kapcsán lelkipásztoromtól: „Ezért tehát nem azé, aki akarja, és nem is azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.” Szeretettel, Matyus Dóri Tata, 2017.szeptember 23. “Hogyan is lehetne a láthatatlant képileg ábrázolni, a hasonlíthatatlan hasonmását elkészíteni? Miképp lehetne a mennyiség, nagyság és határok nélkülit lefesteni? Hogyan lehetne a formával nem rendelkezőt megformálni? Miként lehetne a testetlent színekkel ábrázolni?” Teszi fel a kérdéseket Damaszkuszi Szent János a szent képmások védőbeszédében.
“-…A testetlen érted emberré lett, akkor készítsd el emberi alakjának lenyomatát; amikor a láthatatlan testben láthatóvá lesz, akkor ábrázold képen hasonmását (…) …Ezért hát bátran ábrázolom képileg a láthatatlan Istent: nem mint láthatatlant, hanem mint aki értünk láthatóvá lett azáltal, hogy testben és vérben részesült” - folytatja az egyháztanító. Az Isten Fia, a Messiás az egyedüli Ősikon: „természetes” és eredendő képmás, mivel „saját személyén keresztül ő mutatja meg az Atyát, a megfoghatatlant. Ez a fajta „ikon” maga az ember, ideálja Szűz Máriában és a szentekben testesül meg. Ikonná, képmássá válni tehát az ember legvégső feladata, az életszentségen keresztül. Az alkotó kétszeresen kapta meg ezt a feladatot: emberként kell Isten képmásává válnia, s keze munkája, személyisége által minél tisztábban közvetíteni az üzenetet, hirdetni a transzcendens valóság igazságát. Amióta csak ismerem Melindát, ilyen és ehhez hasonló kérdések, gondolatok, törekvések a mozgatórugói művészetének - csakúgy, mint életének. Alkot, mert képességeket, érzékenységet s ezáltal küldetést kapott, minden körülmény között: a pillanatnyi és átmeneti kudarc vagy siker kísértésén felülemelkedve. Adottságait csiszolgatva, majd azokat az örökkévalóság mibenlétének kutatására állítva indult zarándokútra lankadatlan, rendületlen, töretlen hittel. Keresett ő már sokfelé: keresett magában, mind mélyebbre bányászva lelke rejtett zugaiba; kereste embertársaiban, akiknek szemében szintén látta valamilyen formában fényleni, izzani, örvényleni e kérdéseket; kereste iskolákban, kopott tantermek falai, rejtélyes könyvek betűi között kutatva. Kereste nyüzsgő közösségekben, városok zajában, remetei magányában, természet csöndjében; kereste keleten és kereste nyugaton; kereste a jelen telített forgatagában és a múlt ránkhagyományozott töredékeiben is. Erőit öszpontosította, akaratát tökéletesítette: tudásvágya, igazságszomja nem enyhült - sóvárgott a megértés után. Végül a válasz rátalált– kegyelem formájában: Melinda megtalálta azt amit keresett, s a Jóisten kezébe helyezte életét. Azóta is rendületlenül úton van: célja sziklaszilárd és állandó: Isten méltó képmásának lenni. A mai, első önálló kiállítást tehát egyfajta tanúságtétel. Természetesen magával hordozza az egész eddigi életpálya tanulságait, jegyeit. Kiforrot művészi látásmód, erőteljes szimbolika, emelkedettség jellemzi az anyagot. Sóvári Melinda képei mind az életszentség gondolatából táplákoznak: a magánáhítat, elmélyülés képei. Egyéni, jellegzetes technika és megformálás, meghökkentően újszerű míves megoldások tárulnak elénk, mégis egy nagy és folytonos hagyomány-folyamba kapcsolódik bele: rokona a misztikus középkori és barokk ábrázolásoknak, igényes kidolgozottságú egyházművészeti munkáknak. Szakrális, szimbolikus térben vagyunk: ikonok függenek a falakon. Csodálatos találkozás ez: a templomtér szerves berendezéseivé válnak a képek, mintegy mellékoltárokként csodálhatjuk meg őket. Az eredeti, házioltár funkció kitágul: közösségi élménnyé lesz e térben. Ahogy közelebbhajolunk az intim képekhez, azok felfedik magukat előttünk: fokozatosan bontogatják ki jelentésük szirmait. Mindegyik kép lüktet és pulzál: saját életet él, organikus valóságában a központ felé törekszik. Mintha egy mágneses erőtér vonzaná, szippantaná magához a temérdek cérnaszálat, ecsetvonást. Melinda a természet, a teremtett világ metódusával alkot: cérnaszálak, mint zuzmók és mohák veszik körbe az idegen tárgyakat, fadarabokat, elégett gyufaszálakat, ezer - meg ezer fűszálként növik be, szövik be a képteret. Színei a tiszta, telített és ragyogó fény színei: a remegtetett felületek által sugárzás, kiáradás érzetét keltik. Felfelé vezetik figyelmünket: egy másik dimenzió keresztmetszetei kívánnak lenni. Röpimák, melybe egyszerűségükben is ezer meg ezer gondolat és sóhaj foglaltatik bele A képek központi motívuma egy-egy szimbólum: a Martyrium a megsebzett, idegen anyagok, erők fenyegetettségben is a szeretet lángjában izzó szív. A Solus cum Deo solo egyesülő lángnyelvei Boldog Özséb látomását idézik meg. A belső várkastély a lélek rétegeit, szobáit tárja fel: mint egy túlcsordult kehely: a lélek Istennel való misztikus találkozását jeleníti meg az imában. Ahogy a nap reggeli szórt fénye ömlik a tájra, sugárzik a Lux perpetua örökmécses – fénye; mintegy prizmán áthatolva törik sokszínűvé, s árad ki a világba. A Magnificat a feltétlen hit és az isteni szeretet kapcsolatát jeleníti meg. A különleges, egyedi technika nem öncélű kísérletezés: a hímzett képek a vászon hátuljára készültek; ezáltal a képek tere mélyül. A textilrátétek, domborhímzések, idegen tárgyak beemelése és a többszörös keretezés szoborszerűséget kölcsönöz a képeknek: kilépnek a térbe, mint egykor kiléptek a gótikus oltárok faragványai is. A folyamatos építkezés módszerével dolgozik az alkotó: a kitartó, alázatos munka, aprólékos kidolgozás által kelnek életre a cérnafestmények. Melinda fest akkor is amikor hímez, öltéseiben minőségeket köt össze, síkokat, színeket, fényeket fércel egymásra, Ereklyetartókat, úrmutatókat készít, melyben nem anyagi, hanem szellemi relikviak foglaltatnak bele. S hímez akkor is, amikor fest: ecsetvonásai mint ezer meg ezer hajszálvékony cérnaszál tapadnak, feszülnek remegve egymáshoz. A cérna- a választott matéria művészi eszközzé nemesül kezében; leheletfinom szőttesképpé forr, izzik a vászon. Korunkban sajnos ismét képrombolás zajlik: noha nem a klasszikus értelemben. A képek kiüresedése, eredeti, szakrális funkciójának elvesztése, a vizuális környezetszennyezés, átgondolatlan ingergyártás révén a kép - az ikon elkorcsosul. Melinda e tárlattal erőteljesen kel a képek védelmére: hirdeti az alázatos, igényes munka és szellemi tartalmak létjogosultságát, állandóságát. Legyünk tehát értő szemtanúi e jelenségnek, testi látásunk mellett szellemi látásunkat is bányásszuk elő, tágítsuk ki érzékelési területünket. Hagyjuk, hogy a kép vezessen minket: csorduljon túl keretén, folyjon, áramoljon, sugározzon át a falakon, az élő anyag vegye fel szívünk lüktetésének ritmusát, s emeljen minket felfelé. Hatoljon be lényegükbe. Végezetül pedig: ne csak nézzünk, lássunk is: szemlélődjünk e képek felett. ✸✸✸ 2016október14 A fényképezés feltalálása elõtt két kitüntetett technika létezett az orvosi tudás továbbadásához elengedhetetlen vizuális illusztrációk létrehozásához. A rézmetszetek a sokszorosított, míg az olajfestmények a színhelyes reprodukciók médiumai voltak. Mind a két eszköz azonban egyetlen nyilvánvaló célt szolgált: a látvány lehetõleg torzításmentes tisztaságát, azazhogy maga a mûvészi eszköz (tehát a festék és az ecsetvonás, illetve a dúc) minél láthatatlanabb, transzparensebb maradjon. A nézõ ne a mûvész képességeire, hanem az ábrázolt tárgy tulajdonságaira figyeljen. A kép bizonyító ereje éppen ezen a törésmentes áteresztõképességen múlott.
Sóvári Melinda „mazsu” képein pontosan ez a probléma, a mûvészi médiumok igazságának a kérdése kerül a középpontba. Szigorúan profilból ábrázolt koponyát látunk, klasszikus olajtechnikával kivitelezve. Feltûnõ adaléknak, elsõ látásra talán zavaró momentumnak is tûnhet egy izomtanulmány a halántéknál, mely megszegve a mûvészi technika tisztaságának klasszikus eszméjét, rá van hímezve a vászonra. Itt nem csak arról van szó, hogy az eltérõ anyag az eltérõ szövetet jelöli. A hímzéshez használt fonál szála, saját technikája miatt, leképezi az izomrostokat. Ezzel nem csak kiegészíti a mû festett részét, hanem finom ellentétet is képez vele: az olajfesték csak ábrázol, optikai leképzésen keresztül, a hímzés azonban strukturális azonosságot is mutat. Hasonló gondolattal játszik a Vesék sorozat is. A vesepiramisok hímzett megformálása finoman ellenpontozza az erek háromdimenziós rajzát. A fonál másik felhasználását mutatja az Ébredés sorozat szemgolyó-ábrázolása. A közvetlen frontalitásból, a környezet (szemhéj, szemöldök) teljes elhagyásával készült kép mintha egyszerre idézné Ledoux besanconi színházról készült látványtervét és Magritte Hamis tükör címû mûvét. A tiszteletadás mellett azonban Sóvári mûve túl is lép elõdein: a szem számára nem az értelem érzéke, ami jéghideg, racionális pillantásával képes a világot megismerni, hanem egy nagyobb rendszer része. A festett íriszen végigfutó hímzés nemcsak esztétikai erõvel bír, hanem a festmény síkjából kilógó szálak folyamatosan emlékeztetik a nézõt az organikus egészre, amikhez képest és amelyek segítségével képes a szem betölteni funkcióit: látni és érzéseket közvetíteni. A problémát legárnyaltabban talán a Találkozás címû kép mutatja meg. A hímzett sárga korong és a sötét textilnyomat végtelenül finom kapcsolatban áll egymással. A nyomat szó szerint értve nem más, mint a fonalnak a képe, ugyanakkor saját maga is kép, ami kontextusba helyezi és értelmezi a korongot. Így válik az nappá, míg a nyomat egy barokkos templomtoronnyá vagy leplekbe burkolózó nõvé. A nap azonban nem csak a képi logika szerint világítja meg az alakot: saját anyagiságát is megmutatja: amit ott csak „a nyomás által homályosan”, itt színrõl színre látunk. 2014 szeptember |
AuthorWrite something about yourself. No need to be fancy, just an overview. Archives
March 2018
Categories |